Tegnap késő estig dolgoztam, de feladtam és hazamentem. Ez a fajta a legroszabb: nem azért mész haza, mert minden szép és minden jó, hanem mert már képtelen vagy a munkára koncentrálni a fáradságtól.

Nem baj, - magunkhoz képest - korán elmentünk aludni, beállítottam az órát 6-ra, majd reggel befejezem. Nem tudtam elaludni. Ideges voltam, féltem, hogy valami közbe jön és nem lesz időm befejezni. Hajnal 1-kor feladtam a forgolódást és a kattogást, adtam egy csókot a Cárnénak és visszamentem dolgozni.

Gáz? Lehet, de legalább teljes lelki nyugalommal aludtam át a maradék 3 órát. A legmókásabb az egészben az volt, hogy pont akkor ébredt fel a Cárné, amikor visszaértem. Semmire se emlékezett abból, amit mondtam, de cserébe nem kaptam ki.

Korábbi kapcsolataimban szerzett tapasztalataim alapján minimum egy hevenyészett üvöltözésre számítottam, hogy már megint a munka, de legalább egy 1-2 órás látványos durcázásra. Helyette kaptam egy mosolyt és egy közhelyt. Ha menni kell, hát menni kell.

Apróság, de ezektől szép az életem.

2008-04-09 21:27 | személyes, wörk | Peter