Ez már kihívás
Most irhatnék arról, hogy milyen meglepetés bowling party-t szerveztem a Cárnénak, hogy mennyi “hazudozásomba” tellet, amíg akkor és oda tudtam vinni feltünés és lebukás nélkül.
Irhatnék arról, hogy végre mennyire felszabadult, mennyire jót tett – az egyébként romokban heverő – lelkének a gyözelem, pedig életében először játszott.
De nem fogok.
Rohadtul nem fogok, mert gyülekeznek fölöttünk a viharfelhők. Mint valami újkori Rómeó és Júlia: bizonyos emberek a legfőbb feladatuknak tekintik a szétválasztásunkat. Hiába találtunk egymásra annyi év keresgélés után, hiába az összhang, a ragaszkodás, úgy tűnik ez mind-mind kevés.
Van egy barátom, aki a legszorultabb helyzetekben is csak vigyorog és annyit mond: ez már kihívás!
Mocskosul igaza van.
Engem arra tanítottak, hogy ha valakivel bajom van, álljak elé és mondjam a szemébe. Ha problémám van, próbáljuk meg megoldani. Oké, velem van a gond. Túl sok a gerinc, értem én. Fúrkálni és lelki terrorizálni sokkal könyebb.
Így már nekem kihívás a helyzet, de igérem megbirkózom vele. Egy apró tényre azért szeretnék rávilágítani: eddig csak csöndben ültem és tűrtem, mert arra neveltek, hogy tartsam tiszteletben más ember véleményét. Lassan elfogy a türelmem, de akkor előveszem azt a jól szituált csongrádi stílusomat és rendet csinálok. Hát kell az bárkinek is?
Korábban megfogadtam, hogy nem fogok ennyire személyes jellegű postokat irogatni, de most muszáj volt kivételt tennem. Ha nem vagy érintett, kérlek tekintsd tárgytalannak. Köszi.